2018. március 22., csütörtök

Fény évforduló

A gimnáziumi jelentkezési lap egészségügyi javaslaata mellékletét vittem az SzTK-ba, a szemészetre. A doki régről ismert. Évente kellett szemüveget cserélnem. Kezdetben azért, mert folyton összetörték, később már azért is, mert folyton gyengének bizonyult. Ott ültem vele szemben, és nem értettem, mire vár. Be kell irnia, hogy szemüveggel alkalmas, és kész. Rám nézett, aztán a papírra, aztán megin, és megint. Végül megszólalt: Ha aláírom, akkor is rosszul döntök, de ha nem, akkor talán mégrosszabbul. Fizikai munkát nem végezhetsz, és bár a tanulás is ártani fog, mégis tanulnod kell! Az eszedből kell megélned,mert nem fogsz örökké látni! Hosszú ideig nem beszéltem róla senkinek. Az őszi gimis tanévkezdés napján már a pécsi klinikán feküdtem nagyfokú szemfenéki vérzéssel. Arra ébredtem, hogy a jobb szemem előtt hatalmas, vörös folt éktelenkedik. Tíz évvel később levált az ideghártya ugyanezen a szememen. nem részletezem az utána jövő éveket. Újabb – viszonylag nyugalmas – húsz év után éreztem, hogy ami akkor kezdődött, az már a visszavonhatatlan kezdete lesz.
Ez ötven éve történt.
Most az utolsó picinyke, halovány, de még  valódi fényélményeimet élem.
Köszönöm Létai doktor úr az őszinteségét!

2017. december 2., szombat

Megint ősz


Megint ősz

Árvult ió koppan
a kerti faház tetején,
siheder szelek
visongva szánkáznak ,
a szürke betonon,
száraz falevélen.
hideg homlokukkal,
füstszagú porban
lökdösnek az elmúlás felé
fázom.
Míg Varjú csapat kereng
a szürkéskék égen,
hosszabb az út mögötted
károgják keményen.
Elnézem a ház előtt,
a gcsonka japánbírset,
a virágzó kis ágat.
Pulóvert veszek,
s bízakodva nekidölök
a langyos napsugárnak.

2017. június 15., csütörtök

Együtt írtuk 2.

Az idei Könyvhét kellemes meglepetést hozott számomra. az "Írjunk együtt..." termése a Vakok Szövetsége támogatásával kinyomtatásra került braille formátumban. Minden szerző kapott egy-egy példányt, és kölcsönözhetővé vált a szövetség Braille könybtárában.

Gergye Imre – József Tibor – Mátyás Rita – Nagy Vendel:
Ujjaid hegyén

Ujjaid hegyén,
érzed az enyém.
Vágyad hevét
zúdítsd felém.
Kevés az éj,
tűnik a tér.
Vágyunk lángoló,
szűzi dombokon,
kezem kalandozó.
Rajtkövön állok,
vitorlám bontom,
izzad a kéj.
Elidőzik kezem,
éhes szám,
kebled hamvain.
Ujjaim becéznek
bimbóid csúcsain,
ered a vér.
Tovasiklok lassan
csípőd vonalain,
vénuszdomb lankáin
gátat hágok,
rózsát szakítok
hőn lankadó teremtőm.
Moccan a barna idő,
törik a fény.


2017. május 8., hétfő

Együtt írtuk 1.

Az idei Költészet Napja előtt néhányan arra szövetkeztünk, hogy közösen írunk verseket. Az alábbit egy látássérült, és egy mozgásában korlátozott társammal írtuk.

Gergye Imre – József Tibor – Mátyás Rita: „én, az sincsen...”
...kinek nincs, nincstelen?
Akinek sincsen, sincstelen?
Pedig van, számtalan.
Kezekben, szívekben,
könyvtári polcokon,
az örök hagyott vagyon,
a szellemi étek,
hogy mindenki megértse
a végtelenbe írt kórt,
e kor nemzedéke.
"Ki-be ugrál" szívem,
versei igéznek.
Rám tör a hajnal,
kávéillatú térben.
Akkor ő Kávéház-füstös öltönyét
éppen
széktámlára teríti,
mellénytől szabadult szívét,
lelkét kételyek hevíti
magát feldúlva az ágyára dobja,
„kertész leszek”, „kertész leszek” – mormogja.
Míg alszik is zizeg vászon szalmazsákja,
az első napfény csókot nyom
ráncos homlokára.
Száraz kenyérre, ülő penészvirág,
az édes ölén, kinyílt a jégvirág.
Félek, sírok, kiáltozom szeress!
Mit ér a költő sorsa, aki éhes?
Súlyos éjben, motoz a halk remény,
Libasültről álmodó, habos sütemény,
Holdnak vére csordul reszketeg kezemre,
Tehervonat csattog a sínje végtelen.
Hittel írtam, de kitaszított a világ,
"Éltem - és ebbe más is belehalt már".

2016. augusztus 23., kedd

Vera

Három héttel a tizenötödik születésnapom előtt éppen a gimnáziumi tanévnyitóra készűlődtem. Becsomagoltam a füzeteimet. Tanulva bátyáimtól nagy alakú spirál füzeteket címkéztem fel a kémia, fizika, matematika tárgyakhoz, és nagy sporttáskába pakoltam őket. (Egyedül nekem volt a 32 fős  osztályban ilyen nagy táskája, de nekem volt egyedül szemüvegem is. A negyedik év végére 24-en maradtunk. Rajtam kívül addigra mindenki nagy táskával járt, és alig maaradtak páran, akiknek még nem kellett szemüveget viselniük valamilyen formában). Kikapcsolódás képpen - akkoriban éppen –egy ilyen füzetbe ismert emberekről készült karikatúrákat másoltam ki, nagyítva. (ez a füzet a mai napig megvan.)
Vera abban az évben érettségizett. Talán - nagybátyja a POTE Szemészeti Klinikáján adjontus volt. Ő is szemész szeretett volna lenni, és az orvosegyetemre felvételizett. Nem sikerült, de nem adta fel. Mint annyian annak idején, ő is nővéri munkát vállalt a kórház szemészeti osztályán, hogy egy év múlva – most már gyakorlati tapasztalatokkal – ismét jelentkezzen.
Egy reggel arra ébredtem, hogy a jobb szemem előtt hatalmas vörös folt takarja a kilátást. Azonnal elsétáltam az SZTK-ba. Létai doktort már jól ismertem, hiszen legalább évente egyszer megfordultam nála egy új, és mindig erősebb szemüveg miatt. Legutóbb azon év elején jártam ott. Alá kellett íratnom vele a gimnáziumi továbbtanulási kérelmem. Akkor töprengve nézett rám, mielőtt megszólalt. Legszívesebben nem írnám alá, mert az olvasással épp úgy ártasz a szemednek majd, de fizikai munkát biztosan nem végezhetsz. Vagyis tanulj, és próbáld megszerezni a nyugdíjhoz szükséges éveket. Sajnos nem fogsz életet végéig látni. Nagyon vigyázz magadra! És most ott álltam előtte. Elővette a kis kézilámpáját, és azonnal le is tette. El kell menned Pécsre a klinikára!
Néhány óra múlva már a szemészeti osztály kórtermében találtam magam. Gyakorlatilag egy olyan aprócska gyógyszer miatt kellett befeküdnöm, amit csak állandó orvosi felügyelet mellett lehetett szedni.
A délutános műszakba megérkeztek a nővérkék. A huszonéves Edit, és a vékony, vállig érő, hullámos, barna hajú Vera. Az ott töltött három hét alatt sok időt töltöttem velük. Amiben csak tudtam segítettem. Kimosott, fertőtlenített Kötszert  göngyöliteni, vatta-pólyákat készíteni stb. Gyakran a késő esti órákig.
Tíz éve, amikor végképp „veszni látszott minden”, úgy döntöttem, hogy elmegyek a lakóhely szerinti kórház ba, és megkérem a látásból már ismert főorvos asszonyt, hogy nézze meg mégegyszer tüzetesen a szemeimet. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Amint ott várakoztam, a maradék perifériás látásom kiszúrt egy réz táblát a folyosó falán. Oda dugtam az orrom, és olvasni kezdtem. A vésett betűk azoknak a neveit örökítették meg, akik eddig ott orvosként dolgoztak.
A sorban feltűnt egy név: dr. K. Vera.

2016. április 5., kedd

Tavasz lesz

Tavasz lesz

Sárga lesz megint minden,
Zöld, és kék.
Újra eljönnek a fecskék.
Júdásfa rózsaszín lepkékkel
Rejtőzködő leveleit takarja.
Fülledt földillatban
 Mogyoró krepp koronáját fakasztja.
Édes dongás terül.
S te Állsz tág pupillákkal,
érzed, hogy minden oly távol,
Mégis minden oly közel,
Itt,
Itt Belül.
És nem tudod megérteni:
Miért is kell felejteni?
Hullámzó százszorszép-tengeren
Pitypang szigetek.
Atyáskodó diófa szürke kérgén
Vidáman kúszik a fakopáncs
Kacéran Magasra nyúlnak cifra liliomok .
Vörös terméskövön mozdulatlan Gyík figyeli.
S te Állsz tág pupillákkal,
érzed, hogy minden oly távol,
Mégis minden oly közel,
Itt,
Itt Belül.
És nem tudod megérteni:
Miért is kell felejteni?

2016. március 14., hétfő

Metszés

Életem első húsz évében, melyet városban töltöttem annyi közöm volt az ehető gyümölcsöt termő fákhoz, bokrokhoz, hogy csodáltam őket virágzásukkor, és élvezettel fogyasztottam termésüket éréskor. Milyen fantasztikus látvány is volt a hosszúhetényi út mentén virágzó, már akkor sem fiatal cseresznye sor. A komlói meddőhányó tövében termésétől roskadozó szeder, vagy éppen a „kiserdőnek” nevezett, Kenderföldről az erdőbe vezető út mentén virágzó vadrózsa bokrok végtelen sora, és ősszel a számtalan „égő csipkebokor”.
Aztán hat év multán,mikor már falun éltem ültettem az első fákat, bokrokat. A fekete juharral sok tennivaló nem volt. Ugyanígy a mandulával sem. Néhány keresztbe növő ág eltávolítását meglepetésre már két év után csodás virágzással, és terméssel hálálta meg a törmelékes talajon. No, a málna termesztés okán már fel kellett lapoznom a népszerű bálint gazda könyvének erre vonatkozó oldalait. Az igazi megmérettetés azonban a legközelebbi lakóhely váltás után következett, amikor eldönthettem, milyen gyümölcsöket szeretnénk enni, melyek a mi udvarunkon teremnek majd. Kiválasztottam a telepítendő fákat, bokrokat, és ahogy azt illik, éveken át permeteztem, metszettem, és cseréltem, ha kellett. A metszést kezdetekben metszőollóval, rókafarkú fűrésszel, és a „Képes metszés ABC” könnyvel a kezemben . Ahogy  fátyolosodott a kép előttem, úgy nőttek a fák, és csökkent a permetezések száma, míg végleg elmaradt.A kerti madarak viszont szaporodtak, és bár már nyolc éve biók vagyunk, talán nekik is köszönhető, hogy gyümölcs kártevők  egyáltalán nem szaporábbak mint korábban. Sőt…
Viszont még ma is metszek. Növényeim hálásak a sok-sok-száz simogatásért, ölelgetésért. Igaz néha-néha véremet is adom érte.